Tegnap annyira hülye voltam. Megbeszéltük a barátaimmal, hogy elmegyünk bulizni, vagyis inkább hívtak egy ismeretlen csaj szülinapjára. Belementem. De időközben az egésztől elment a kedvem, anyu sem örült neki, egyre többen mondták le.Szóltam az egyik barátnőmnek, hogy ne nagyon számítsanak rám, de a másiknak elfelejtettem. Ki az a hülye, akinek kimegy a fejéből ilyesmi? Igaz, vele csak felszínesen dumáltuk meg az egészet, de akkor is. Aztán ma láttam, hogy van egy csomó nem fogadott hívásom, egy üzenetem, ami még tegnap jött, csak én ezeket nem láttam, mert lemerült a telefonom és csak simán feltettem töltőre, anélkül, hogy bekapcsoltam volna. Persze, hogy a N.-től jöttek. Annyira szarul érzem magam emiatt:S Szegény bejött a városba is (eléggé a külvárosban lakik), én meg elfelejtettem az egészet. Tegnap nem nagyon voltam a topon, ezen is látszik.
Aztán a másik dolog, hogy van egy srác. Alsóban egy évfolyamra jártunk, jól elvoltunk, az egyik legjobb barátjával osztálytársak voltunk, őt imádom, olyan kis hülye:D A lényeg, hogy az elmúlt 2 hónapban többször is találkoztunk bulikban, jól elbeszélgettünk. A múltkor agyon dicsértek, hogy milyen lány lett belőlem én meg kiakadtam,hogy akkor meg miért nincs pasim (tudom,tudom..az alkohol) és erre a srácnak kb. felcsillant a szeme, és elkezdte kérdezgetni,hogy milyen pasik jönnek be, aztán meg minden áron táncolni akart. Ami akkor nem jött össze,de azóta is sokat dumáltunk facebookon. 29-én lesz egy buli,amire tudom,hogy ő is megy és én is.És nem tudom mi lesz, lesz-e egyáltalán valami. Akarom, hogy legyen? Jó fej, nem is néz ki rosszul (csak lenne kicsit turnivalóbb haja:D), de tényleg nem tudom. Plusz, az egyik barátnőmnek is tetszik és ő egy elég visszahúzodó lány, nem vagyunk nagyon jóban, de mindig kedves volt velem és jól el tudunk beszélgetni, ha találkozunk, miatta is bizonytalan vagyok.
2 hét múlva szünet, csak éljem túl addig. Szeretném utolérni magam abban a 7 napban, kicsit elgondolkodni a dolgaimon. Anyu meg most szólt, hogy csütörtöktől lehet havazni fog, minden ellenem esküdött.

Tegnap egész nap Bécsben voltam. Nagyon, nagyon jó volt:) Megnéztük a Hundertwasser házakat, Operaházat, Kapucínusok templomát(jó sok koporsóval, eléggé nyomasztó volt), Stephansdomot, Hofburgot-a császári lakosztályokkal és kincstárral együtt, Sziszi múzeumot és még rengeteg mindent, teljesen lejártam a lábamat. De tényleg megérte. Viszont mikor kint vagyok Bécsben, nem tudom megállni, hogy ne kezdjem Magyarországgal összehasonlítani. Hihetetlen,hogy alig 100 km-rel arrébb, mennyire más az emberek felfogása, mennyire más az életszínvonal(nem egy csajon láttam olyan cuccot,amit azonnal letéptem volna,hogy az márpedig az enyém lesz, és nem a felsőosztálybeliekről beszélek, ott ez az átlagos.) Például a könyvesboltok elé ki van téve egy csomó könyv és senki nem lopkodja őket. Őszintén, Magyarországon hány percig maradnának ott azok a könyvek? Imádom Bécset, ezért is, a hangulatáért is, a sokszínűségéért, a szépségéért, egyre többször gondolok arra, hogy felnőttkoromban oda költözöm ki. Csak ez a fránya német nyelv. De úgyis meg kell tanulnom, ha emelt szintűzni akarok belőle (külön német tanárom szerint van esélyem rá:D). Nagyon kíváncsi vagyok,hogy mit hoz az élet. Rengetegszer belenéznék a jövőmbe, csakhogy tudjam, minden rendben lesz, és nem értelmetlenül küzdök most.Néhány embernek olyan könnyen megadatik minden, én sajnos nem tartozom közéjük. Mindenért keményen meg kell harcolnom. De ha most szenvedek azért, hogy felnőttkoromban boldogan éljek, megéri.

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
/Radnóti Miklós/

Reménykedem. És ezt utálom, nagyon, nagyon.Az eszemmel felfogom,hogy úgysem lesz semmi, de egyszerűen nem tudom tudomásul venni. És legbelül mindig arra gondolok,hogy "hátha, mégis..", pedig tudom, hogy nem, de ezt nem tudom elfogadni. Igazából fel vagyok készülve a kudarcra, mégis mikor megtörténik kicsit összeroppanok és sötéten látok mindent.Mert beleélem magam, mert elvárom, hogy megtörténjen és mert reménykedem.Értelem és érzelem, ugyebár.Egyre többször találkozik ez a kettő bennem. És nem értem magam. Nagyon sok dolog van,amit egyszerűen nem tudok megmagyarázni, nem tudom miért teszem. Mindig húzom a számat, mikor azt hallom,hogy a nőknél az igen a nem, a nem pedig az igen.Ha így is van ez, én kivételnek gondoltam magam, de rá kellett jönnöm,hogy nem vagyok az. Nem tudom mit akarok,ezért reménykedem.Mert a remény hal meg utoljára, hiszen ő a gyilkos.

Nagyon sokszor nem merem megmondani a véleményem. Nem tudom miért, egyszerűen magamban tartom.Pedig mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Maximum nem értenek egyet velem.Órákon is ez van, ha tudom a helyes választ, akkor sem jelentkezem, miután valaki más vagy a tanár megmondja, azonnal megbánom, hogy nem én válaszoltam. Pedig tudtam,hogy jót mondtam volna.Van valamiféle gát bennem, de szerintem ezzel sokan így vannak.Csak ha egyszer nem mondunk ki valamit, legközelebb sem fogunk, egyre jobban magunkba fojtjuk a véleményünket és egyre zárkózottabbak leszünk.
De mással is így van, nem merek megcsinálni dolgokat. Tök jelentéktelen dolgokat. Félek a következményeiktől, pedig igazából egyik következmény sem lehet olyan rossz. Nincs nagy hatással az életemre. De mi van, ha valami pozitív dolog lenne a következménye? És mi van, ha negatív? Olyan mindegy, belekezdek.Ha rosszul is sül el, legalább nem fogok azon rágódni,hogy mi lett volna, ha...