Gyula bácsi - iskolánk portása - 78 éves korában elhunyt. Még most is alig bírom elhinni, hogy ezután nem Ő fog köszönni nekünk reggelente, ha egyáltalán megteszi ezt valaki. Sok tanár szerint Ő tanította meg köszönni a gyerekeket, és ez milyen igaz. Kivétel nélkül mindenki hangos "Jó reggelttel" lépett be az iskolába és Ő ugyanezt kívánta mosolyogva. Ha egymás után tíz gyerek jött be, akkor tízszer mondta el. Hihetetlenül kedves és figyelmes ember volt, akivel még viccelődni is lehetett.Sokszor jegyeztük meg neki nevetve,hogy biztos már Gyula bácsiként anyakönyvezték, hiszen még néhány tanár se tudta az igazi nevét.Az ügyeleteseknek mindig segített, felajánlotta, hogy falaz nekik, ha esetleg pont akkor jár arra tanár, mikor nincsenek a helyükön.Sokszor nevettünk a hirdetményeken, amiket beolvasott. Ki ne szerette volna a "K. Ágika tanárnőt várják a portán" vagy a tipikus MP4 lejátszós beszólásait (ezt olyan hanglejtéssel mondta, amit nem lehetett megunni:)) Egy szóval mindenkinek csempészett egy kis napfényt a borús, sulis napjaiba.Most olyan üres nélküle az iskola. Két hete még mosolyogva állt a kis asztala mögött, ma már a temetését szervezik. Annyi mindent nem kérdeztem meg tőle. Mit szeret csinálni? Hogyan került az iskolába? Vannak gyerekei? Nem hittem volna, hogy nem lesz időm ezekre. Ő úgymond egy biztos pont volt a sulis életbe. Tudtam, hogy idős, de eszembe se jutott, hogy meghalhat olyan életerősnek látszott. Minden tanuló nagypapája volt. Mi lesz a sulival nélküle? És ezek után ki tanítja meg a gyerekeket köszönni?
Sok dologról tudnék írni, de most nem akarok. Ez a bejegyzés csak Gyula bácsié.

 "Amikor valaki meghal, akkor nem az ő élete az, amelyik megállt abban a pillanatban." - Jodi Picoult